Les. Mahanaim. A GPS sem Ă©rti, minek mennĂ©nk oda. Mi is csak sejtjĂŒk. Elkavar, majd egy rĂ©t közepĂ©n â ahol mĂĄr azt se lĂĄtni, merre van az az Ă©les jobbkanyar, amirĆl a Google Maps olyan tisztĂĄn Ă©s egyĂ©rtelmƱen bizonysĂĄgot tesz â hirtelen Ășjratervez. Valami ismeretlen vezetĂ©sre gyanakszunk, mikor vĂ©gĂŒlis felismerjĂŒk a jĂł utat, mely köves ugyan, de legalĂĄbb jĂĄrhatĂł, amin lassan, de biztosan vĂ©gĂŒlis begurulunk a tĂĄborba. ĂlelĂ©sekbe Ă©rkezem. Itt nincs tĂ©rerĆ, de a patak folytonos csobogĂĄsa, a szĂ©l vagy az esĆ hangja, a szeretett emberek zsibogĂĄsa, Ă©s valami tompa suttogĂĄs â talĂĄn a mĂșltbĂłl â nem engedi lankadni figyelmĂŒnk. Jel van. MĂ©g ha nem is Ășgy, ahogy szĂĄmĂtanĂĄnk rĂĄ.
Megint azt tettĂŒk, amit rossznak lĂĄt. Ez a refrĂ©n, minden nap, Ășjra Ă©s Ășjra. RĂ©szei vagyunk a nagy törtĂ©netnek, amiben vĂ©gsĆsoron semmi sem olyan, amilyennek lennie kĂ©ne. Nem vagyunk hĆsök. Hogy is lehetnĂ©nk? MegmagyarĂĄzhatatlanul Ă©s kĂ©rdĂ©s nĂ©lkĂŒl költözik belĂ©nk Valaki, Ă©s nem Ă©rdekli, micsoda erĆvel megyĂŒnk sajĂĄt vĂĄgyaink utĂĄn, nem Ă©rdekli, hogy nem Ă©rdekel minket, bennĂŒnk marad, kisöpörhetetlenĂŒl Ă©s vĂ©glegesen, ahogy SĂĄmsonban, pedig mennyire semmi Ă©rtelme. Semmi Ă©rtelme. Vagy mĂ©gis? Mi ez a nagy ragaszkodĂĄs? â kĂ©rdezzĂŒk, Ă©s nĂ©zzĂŒk egymĂĄs csillogĂł szemĂ©t.
Csak a szerelem lehet. MĂĄs okĂĄt nem leljĂŒk. Kifoszt minket, hogy vĂ©gĂŒl csak Ć legyen. HĂĄt ennyi, ilyen kevĂ©s, ami megmarad? â nĂ©zĂŒnk rĂ©mĂŒlten arra, aki lĂĄt, s Ć bĂłlint, Ă©s velĂŒnk jön. Egyszerre vagyunk bĂĄtrak Ă©s gyĂĄvĂĄk. AlĂĄrendelni magam â mĂĄst nem tehetĂŒnk. ErĆs DebĂłrĂĄk Ă©s gyĂĄva BĂĄrĂĄkok â mindkettĆ felvĂĄltva vagyunk. Nem tehetĂŒnk mĂĄst, minthogy a heves összecsapĂĄsok Ă©s vitĂĄk utĂĄn egymĂĄsnak alĂĄrendeljĂŒk magunkat. Ennyi marad. Ilyen kibĂrhatatlanul sok. ExtĂĄzis Ă©s gyĆzelem. Nem mi voltunk. MĂ©g jĂĄtszani is ĂĄtsĂ©tĂĄl velĂŒnk egy kicsit magasabbra. MĂ©tĂĄzĂĄs a nyĂĄri melegben. Gyermekien boldogok vagyunk.
âRossz Ćsötök voltam, ne kövessetek ebbenâ â szĂłl Jefte, Ă©s megsejtjĂŒk hangjĂĄban a hithĆsök hozzĂĄnk valĂł hasonlatossĂĄgĂĄt. Milyen kibĂrhatatlanul magunkra ismerĂŒnk! BizonysĂĄgtevĆk ekkora fellege nehezedik rĂĄnk, Ă©s mi egyszerre ĂĄmulunk Ă©s tiltakoznĂĄnk. Mindannyian egyek vagyunk a lefegyverzĆ szelĂdsĂ©ggel valĂł talĂĄlkozĂĄsban. ElveszĂtjĂŒk lĂĄtĂĄsunk, s most lĂĄtunk igazĂĄn. KeressĂŒk, meddig tarthat a âhallĂłtĂĄvolsĂĄgâ, meddig Ă©r el bennĂŒnk ez a tompa hang, Ă©s mikor leszĂŒnk mi Ășjra tĂșl hangosak, hogy elnyomjuk magunkban.
Megint azt teszi, amit meg sem Ă©rdemlĂŒnk. Pedig mi prĂłbĂĄlkoztunk, mi egyedĂŒl is meg akartuk oldani ezt az egĂ©szet, az Ă©letĂŒnk. EstĂ©nkĂ©nt forrĂłszĂ©kbe ĂŒltetjĂŒk egymĂĄst, Ă©s hagyjuk, hadd mesĂ©ljen mindenki sajĂĄt örömĂ©rĆl Ă©s bĂĄnatĂĄrĂłl, a vĂĄgyakrĂłl, az ĂgĂ©retekrĆl, amikre vĂĄrtunk, vagy amikre talĂĄn mĂ©g mindig vĂĄrunk. NevetĂ©ssel kĂŒzdjĂŒk le keserƱsĂ©gĂŒnket. A tƱz vagy a gyertyĂĄk fĂ©nye ĂĄtvilĂĄgĂt rajtunk. EgytĆl egyig kĂŒszködĆ, szeretetremĂ©ltĂł SĂĄrĂĄk vagyunk.
Jelen vagyunk ebben az itt Ă©s most-ban, szinte levegĆt is alig kapunk, sƱrƱ benne a szeretet, ami ott van a hƱvös reggelekben, mikor a fiĂșk hangjĂĄra felnyĂlik szemĂŒnk: âfel, most Ă©bredjĂŒnk felâ; Ă©s ott van a reggeli torna alatt a harmatos fƱben, ami kĂ©retlenĂŒl is megmossa a lĂĄbunk, nem lehet ellenkezni; ott van a patak zĂșgĂĄsĂĄban, az esĆ kopogĂĄsĂĄban, amikor mĂĄr a sajĂĄt hangunkat sem halljuk, Ă©s ezt nevezzĂŒk mi âcsendessĂ©gnekâ, micsoda kĂ©nyszercsendessĂ©g az, amikor Ășgyse hallhatsz mĂĄst, csak ezt a legyĆzhetetlen dobolĂĄst, Ă©s hiĂĄba vagyunk annyian egyĂŒtt, mĂ©giscsak az marad, Aki belĂŒlrĆl suttog, Ă©s Aki jelt ad, most ez legyen harmatos, most meg az, bizonyĂtsd, hogy hallunk, ha mĂĄr bennĂŒnk vagy! Ăs eltörjĂŒk azokat a cserepeket, Ă©s megfĂșjjuk a kĂŒrtöt: Ărted Ă©s Ă©rtĂŒnk! â harsogjuk Gedeonnal, Ă©neklĂŒnk, körbe tĂĄncoljuk a hangosan ropogĂł, lobogĂł tĂĄbortĂŒzet, azt az esĆ utĂĄn is meggyĂșlĂł fĂĄt, amit alig hittĂŒnk, hogy Ă©gni lĂĄtunk majd, s most Ășgy izzik, hogy elhisszĂŒk, remĂ©nykedhet mĂ©g bennĂŒnk az a halk hang, ami minduntalan duruzsol. LĂĄtni vĂ©ljĂŒk arcĂĄt a fĂ©nyben, egymĂĄs arcĂĄnak kiolthatatlan ragyogĂĄsĂĄban, a felettĂŒnk elterĂŒlĆ csillagokbanâŠ
Nem rajtunk mĂșlik. Sosem rajtunk. Mindig is tĂșl kevesek voltunk hozzĂĄ, örökkĂ© Ășjra meg Ășjra elbotlunk. SzĂŒksĂ©gĂŒnk van a segĂtĆ kezekre, mikor az embert prĂłbĂĄlĂł tĂșrĂĄrĂłl hazafelĂ© jövet ĂĄtkelĂŒnk a sodrĂł vĂzen mezĂtlĂĄb csĂșszkĂĄlva a hideg, sima köveken, vagy Ă©pp a szĂșrĂłs kavicson. NehĂ©z lejönni a hegyrĆl: ahonnan mindent belĂĄttunk, a magassĂĄg Ă©s mĂ©lysĂ©g gyönyörƱsĂ©gĂ©bĆl, meredeken ereszkedve vissza a földre. Mit szĂĄmĂt mind a sok kĂŒzdelmĂŒnk? Hiszen egyedĂŒl annak az ĂĄldozata fontos igazĂĄn, Aki belĂ©nk költözött, Aki hĆsöknek hisz minket, nevĂŒnkön hĂv, s megkeres, ha elveszĂŒnk. âMaradj velĂŒnk, Ășgy kĂ©rĂŒnkâŠâ â Ă©nekeljĂŒk, mert mĂ©g mindig nem Ă©rtjĂŒk, hogy nem mond le rĂłlunk, hogy lehet, hogy mĂ©g mindig jön velĂŒnkâŠ