Les. Mahanaim. A GPS sem érti, minek mennénk oda. Mi is csak sejtjük. Elkavar, majd egy rét közepén – ahol már azt se látni, merre van az az éles jobbkanyar, amiről a Google Maps olyan tisztán és egyértelműen bizonyságot tesz – hirtelen újratervez. Valami ismeretlen vezetésre gyanakszunk, mikor végülis felismerjük a jó utat, mely köves ugyan, de legalább járható, amin lassan, de biztosan végülis begurulunk a táborba. Ölelésekbe érkezem. Itt nincs térerő, de a patak folytonos csobogása, a szél vagy az eső hangja, a szeretett emberek zsibogása, és valami tompa suttogás – talán a múltból – nem engedi lankadni figyelmünk. Jel van. Még ha nem is úgy, ahogy számítanánk rá.
Megint azt tettük, amit rossznak lát. Ez a refrén, minden nap, újra és újra. Részei vagyunk a nagy történetnek, amiben végsősoron semmi sem olyan, amilyennek lennie kéne. Nem vagyunk hősök. Hogy is lehetnénk? Megmagyarázhatatlanul és kérdés nélkül költözik belénk Valaki, és nem érdekli, micsoda erővel megyünk saját vágyaink után, nem érdekli, hogy nem érdekel minket, bennünk marad, kisöpörhetetlenül és véglegesen, ahogy Sámsonban, pedig mennyire semmi értelme. Semmi értelme. Vagy mégis? Mi ez a nagy ragaszkodás? – kérdezzük, és nézzük egymás csillogó szemét.
Csak a szerelem lehet. Más okát nem leljük. Kifoszt minket, hogy végül csak Ő legyen. Hát ennyi, ilyen kevés, ami megmarad? – nézünk rémülten arra, aki lát, s Ő bólint, és velünk jön. Egyszerre vagyunk bátrak és gyávák. Alárendelni magam – mást nem tehetünk. Erős Debórák és gyáva Bárákok – mindkettő felváltva vagyunk. Nem tehetünk mást, minthogy a heves összecsapások és viták után egymásnak alárendeljük magunkat. Ennyi marad. Ilyen kibírhatatlanul sok. Extázis és győzelem. Nem mi voltunk. Még játszani is átsétál velünk egy kicsit magasabbra. Métázás a nyári melegben. Gyermekien boldogok vagyunk.
„Rossz ősötök voltam, ne kövessetek ebben” – szól Jefte, és megsejtjük hangjában a hithősök hozzánk való hasonlatosságát. Milyen kibírhatatlanul magunkra ismerünk! Bizonyságtevők ekkora fellege nehezedik ránk, és mi egyszerre ámulunk és tiltakoznánk. Mindannyian egyek vagyunk a lefegyverző szelídséggel való találkozásban. Elveszítjük látásunk, s most látunk igazán. Keressük, meddig tarthat a „hallótávolság”, meddig ér el bennünk ez a tompa hang, és mikor leszünk mi újra túl hangosak, hogy elnyomjuk magunkban.
Megint azt teszi, amit meg sem érdemlünk. Pedig mi próbálkoztunk, mi egyedül is meg akartuk oldani ezt az egészet, az életünk. Esténként forrószékbe ültetjük egymást, és hagyjuk, hadd meséljen mindenki saját öröméről és bánatáról, a vágyakról, az ígéretekről, amikre vártunk, vagy amikre talán még mindig várunk. Nevetéssel küzdjük le keserűségünket. A tűz vagy a gyertyák fénye átvilágít rajtunk. Egytől egyig küszködő, szeretetreméltó Sárák vagyunk.
Jelen vagyunk ebben az itt és most-ban, szinte levegőt is alig kapunk, sűrű benne a szeretet, ami ott van a hűvös reggelekben, mikor a fiúk hangjára felnyílik szemünk: „fel, most ébredjünk fel”; és ott van a reggeli torna alatt a harmatos fűben, ami kéretlenül is megmossa a lábunk, nem lehet ellenkezni; ott van a patak zúgásában, az eső kopogásában, amikor már a saját hangunkat sem halljuk, és ezt nevezzük mi „csendességnek”, micsoda kényszercsendesség az, amikor úgyse hallhatsz mást, csak ezt a legyőzhetetlen dobolást, és hiába vagyunk annyian együtt, mégiscsak az marad, Aki belülről suttog, és Aki jelt ad, most ez legyen harmatos, most meg az, bizonyítsd, hogy hallunk, ha már bennünk vagy! És eltörjük azokat a cserepeket, és megfújjuk a kürtöt: Érted és értünk! – harsogjuk Gedeonnal, éneklünk, körbe táncoljuk a hangosan ropogó, lobogó tábortüzet, azt az eső után is meggyúló fát, amit alig hittünk, hogy égni látunk majd, s most úgy izzik, hogy elhisszük, reménykedhet még bennünk az a halk hang, ami minduntalan duruzsol. Látni véljük arcát a fényben, egymás arcának kiolthatatlan ragyogásában, a felettünk elterülő csillagokban…
Nem rajtunk múlik. Sosem rajtunk. Mindig is túl kevesek voltunk hozzá, örökké újra meg újra elbotlunk. Szükségünk van a segítő kezekre, mikor az embert próbáló túráról hazafelé jövet átkelünk a sodró vízen mezítláb csúszkálva a hideg, sima köveken, vagy épp a szúrós kavicson. Nehéz lejönni a hegyről: ahonnan mindent beláttunk, a magasság és mélység gyönyörűségéből, meredeken ereszkedve vissza a földre. Mit számít mind a sok küzdelmünk? Hiszen egyedül annak az áldozata fontos igazán, Aki belénk költözött, Aki hősöknek hisz minket, nevünkön hív, s megkeres, ha elveszünk. „Maradj velünk, úgy kérünk…” – énekeljük, mert még mindig nem értjük, hogy nem mond le rólunk, hogy lehet, hogy még mindig jön velünk…
Comments