Élő kapcsolatot építettünk Istennel a Pulzus Lesen megszervezett táborában, ahová egyetemisták és pályakezdők gyűltek össze Visky István, Simon János és Bán Alpár előadására.
Formabontó szolgálat volt ez a lelkészek részéről, amelyet jól érzékeltetett az a pillanat, amikor István a pódiumhoz lépett, hogy a szószékről Jónás életének első fejezetét, lázadástörténetét hozza közelebb. Amely értelmezésében árulás volt Istennel szemben, de maga a történet sem igazán magáról Jónásról szólt, hanem általa Istenről és Niniveről (is). A nagyváradi születésű teológus, újságíró azonban nem csak a történetet és a megszólítás eltávolító módját (a magázást) bontotta meg, hanem a pódiumbeszélgetést is azzal, hogy a szószékről lejőve, a padokat körbe rendezve kezdte el előadását, hogy ezáltal is élő közösségként lépjünk közelebb az Úrhoz. Mert nem-e volt Istennek tetsző az, hogy a bibliát sokak nyelvére lefordították, hogy a ninivéhez hasonló népek is megismerhessék a kinyilatkoztatást, és ilyenképpen nem-e lenne szintén fontos, hogy a szolgálat az új idők hívására szintén közelebb kerüljön hozzánk? Nem-e hidegebb a fiatalok számára az a szív, ami tőle távol, abban a magasságban áll, amikor az Úr is ő bennük munkálkodik? Az üzenet átadásának módja pedig bevált, és a tábor megőrizte ennek lelkületét az elkövetkező előadások alatt is. Tovább mélyítve a tudást Istenről, Jónásról és a kereszténység évezredes küldetéséről az ellenségeivel kapcsolatban. Elvégre el kellett volna-e pusztítania Istennek a kereszténységre veszélyt jelentő, bűnös lelkeket, ahogyan azt Jónás előre jelezte? Egy igazságos Isten, gyanítjuk, megtette volna. Mit tett ezzel szemben az irgalmas Isten? Jónáshoz hasonlóan nekik is lehetőséget adott, hogy megtérjenek – mutatott rá erre István és Alpár a fiatalokkal történő eszmecseréjükkor. János emellett az Istenhez való kötődésünket emelte ki a megannyi kapcsolódó szál közül, Jónáson keresztül, akinek a lelkében zajló viharokba is beavatott a pszichológus, teológus, jogász, aki a tábor közel teljes ideje alatt jelen volt és lelkigondozást végzett.
Mindez egy olyan helyen történt, melynek neve Penielként ismert, azaz Isten arcaként. Ahol kevés telefon működik, közülük az egyetlen, amelynek mindig van jele, az az imádság. Ahol nincsen áram, de ide amúgy is lelki feltöltődésre jön az ember. Fürödni pedig többféle módon lehet, bár egyik se a megszokott, otthoni módon zajlik. Ezek közül soha életemben nem gondoltam volna (már csak a táborozás dátumára gondolva se, ami augusztus 30. és szeptember 5-ét foglalta magába), hogy a legüdítőbb és általam kedveltebb mód a patakban fürdés lesz.
Ha pedig a csodaszép táj mellett még ki lehet emelni valamit, az a szervezői odafigyelés volt, hisz a Pulzus felkérése által valósulhatott meg az a több szabadidős, lelki programmal teli, elmélyedést elősegítő tábor, amelynek résztvevői visszajelzéseit olvasva, számtalanszor azzal az üzenettel találkozhattam: „közelebb kerültem Istenhez!” – és mi ez, ha nem egy módja az Istennel való élő kapcsolat építésének.